Attilán gondolkodom. Most ment el tőlem, az imént. Egzaltált volt. Mint mindig.

Sötét szemében riadt madár fészkelt, csapongott. Ujjai kordinálatlanul mozogtak. Mintha folyton írna. Akkor is amikor nincs a kezeügyében penna. Rámnézett. Árnyakat látott. Ködpalástjaikban mint főúri ornátusban döjfösen feszítő tűnékeny, arctalan lényeket. Nyákos fogaikkal tépik-szaggatják a velejét. Zsigereibe harapnak.  Szörcsögve nyelik.

Moccant a keze. Rebbent. Talán, hogy odakapjon. Elhajtsa őket. Csapongva beszélt. Gesztikulált. Verseket mutatott. Dicsértem. Láttam, hogy nem hiszi.

-Zseniális - mondtam, és elakadt szavam. Szigorúan nézett. Szigorúan és egyenesen. Eltűntek az árnyak. Mintha a vesémbe látna, onnan piszkálná ki a hazugság apró, csalafinta férgeit. Áltam a tekintetét. Vártam, hogy enyhüljön. Hogy elhiggye, a közhelyes szó mögött tiszta a gondolat. Lassan megcsóválta a fejét.

-Nem fejlődsz - mondta - Még mindig semmitmondó vagy.  Ezek pedig rosszak. Nem hozta őket le a Nyugat. Még ennyit se veszel észre!  - dühösen legyintett, és felpattant. Döbbentem néztem, ahogy utálkozva az asztalra vágja a kéziratot. Gyűrött ingje, amelyről egy gomb hiányzott, a derekánál kibukott a nadrág korcából és most töröttszárnyú fehér sirályként tehetlenül billegett sovány csípőjénél.  Odakapott.

-Ezek jók. Pont, mint a többi. Mint mindig - mondtam halkan. Suta mozdulatait éles pengeként vágta szét a hökkenet. Ellentmondtam neki! 

Rámnézett. Elhúzta a száját. Azt hittem, most a nevetés bukik ki belőle. Nem. Csak méregetett. Ismét az árnyékok jöttek. Mintha avítt tüllfátyol borulna a tükörre. Lágyítja élét, de fénye is megtörik. Nem szólt. Talán már nem is látott. A fejem mellett nézte a tapéta sárgult ornamentikáját.

Köszönés nélkül megfordult és kiviharzott. 

A papírok az asztalon maradtak. Mementóként.

Olvasgatom. Számban gyűlik a keserű, fémes íz. Irigy vagyok.

Csak egy halandó vagyok.