A nő komplexusos.

Van ilyen. - Mondod te, barátom.

Van. De időm, az nincs. Vagy véges. Mi a gond?- Kérded.

Oktatni szeret.  Elmondja. Taglalja. Megvilágítja. Oldalról. Előlről. Hátulról.(Na, ebben a sorrendben rakja belé a faszát egy szuicid hiéna.  Körül-belül.)

Csak segíteni akar. Jót akar. Szádba rágja. Értsed meg. Igen, te. Egyszerű. Nem bonyolult. Most átlátod? Érzi, hogy most sem. Még egyszer. Ő türelmes veled. Na, még egyszer. Tiltakozol. Nem hallja. Nem akarja hallani.   Figyeled.

A dioptria a szemüvegében hetvennégyes. Óriásiak a szemei, mint egy-egy réz palacsintasütő. (Azzal kéne hókon baszni, kongana rendesen.)

Vigyorogsz. Helyeselsz. Értekezel. De ő jobban tudja. NEM! Ez máshogyan van. Levezeti ugyanazt, ugyanazzal az eredménnyel. Két szót kicserélt benne. Színonímára.

Morfondírozol. Szólni kéne mégis. Hogy a határt már elérte... (és jelentse be az elvámolni valóját, mert különben szevasz. Egy bolíviai börtönben végzi, ahol az összes fegyőr minden reggel, ébresztőül megbassza. És közben Zámbó Jimmyt énekel a fülébe, erős   spanyol tájszólásban.)

Elkalandozol. Nézed a fülét. Piros. Sorompólámpa szerű, még villog is néha. Lehet, beragadt. Vagy zárlatos. (Egy részeg román kamionos vezetné már neki a hidrogén-cianidot szállító rakományát, félvakon.)

A többiek vigyorognak. Ők is kapnak az észből. Nesztek! Egy egység. Kimérős. Minőségi. Most akciósan. Lassan jut el a csúcsra. Reszket. Nézem a pupillákat. Kitágultak. Az orrcimpa remeg. Kicsit el-elfullad a hangja. A levegőt kapkodja. Sóhajt. Felnyög. A nevem kiálltja...

Örömet okoztam.