Szembejön velem az utcán. Először nem ismerem meg. Ismét odanézek... Valami a távoli múltból feldereng.

Rongyos lódenkabátja lóg rajta. Arca maszatos. Szájában kiálló, szuvas fogak. Ödémás szemével hunyorogva néz. Rosszul lát. Vagy sehogy. Testére rákérgesedett a mocsok. Mint egy máz, vastagon körbeveszi. Az tartja össze a bőrét. Második ruha.

Imbolyogva jár. Kopottas ízületeinek minden lépés felér egy-egy nyert üttközettel, vagy  legalább egy olimpiai kvalifikációval. Átható odőr lengi körül. A vizeletszagból, rothadó élelmiszerek erjedt kipárolgásából és évezredes mosdatlanságból gyurmázott penetra lágyan átöleli. Méterekre húzza maga után, mint egy csóvát. Émelygek, amikor megcsap. A gyomrom páternosztert imitál.

Ráköszönök. Nem fogadja. Ismét. Hangosabban.

Lassan felémfordítja a fejét. Megtorpan. Megáll. Tikkel a szemével. Hunyorogva, lassan rám emeli.

Bűzős lehelet tör fel a gyomrából, ahogyan megszólal. Szinte látom a baktériumokat. Visszatartom a lélegzetem. Az undortól egy pillanatra eltorzul az arcom. Mosolynak próbálom álcázni. Szánalmas próbálkozás.

Érdeklődöm hogy van.

Nevetséges. Látom, hogy van.

A választ nem értem. Artikulálatlan, kakofón hangok.

Visszakérdezek. Hangosabban mondja. Gurgulázva, úgy törnek elő a torkából a szavak, mint apró, folyami kavicsok. Most sem értem. De úgy teszek, mintha. Egyetértően bólogatok.Nem tetszik neki. Összevonja a szemöldökét.

Kétségbeesett gyorsasággal korrigálok. Csóválgatom a fejem.

Nem tetszik neki. Lemondóan rámlegyint. Megfordul.

Utána kiáltok. Nem hallja. Nem akarja hallani. 

Nézem a hátát, ahogyan elkacsázik. A kabát  púpot vet rajta. Ebből a szögből olyan, mint egy keletlen, vekni kenyér. A sarkon lassan befordul... és végleg eltűnik a szemem elől.

Magamra maradok.

Az Igazság egyszerűen otthagyott.