Bufotoxin. A fültőmiriggyel egybeolvadt méregmirigyek termelik. A békában. Idegméreg. Nagy mennyiségben bénít. Az áldozatnak egyébként hallucinogén, pszichés tünetei vannak, ha a szervezetébe jut.

Varangyok. A régi ember biokábítószerei. Fültövön nyalta az állatot, majd rátört a révület. Mára feledésbe merült, akár a  népmese királyfija, akit csak a csók utáni hallucináció folytán látott deli vitéznek a delikvens. Egyébként továbbra is rút béka volt. Egy büdös, mérgező állat. 

Mára a kokain lett a divat.  Meg a humán-varangyok. Körülötted. Fordított irányú metamorfózissal megverve. Az irigység szüli őket. Az éj leple alatt. Addig a kő alatt rejtőznek. Akkor előmásznak. Isten szent ege alá. A szabadba.

Elátkozottak. Kárhozottak. Soha többé vissza nem változók. Nyálkás testükön két számmal nagyobb bőrük bűzös párát ereget. Torz arcukon a düh démona vert tanyát.

Dühé. Amit a más kincse, java táplál. Szítja, éleszti az elviselhetetlen kínt, ami aztán a dühben manifesztálódik. Fekélyes rothadásnak indult testüket görcsbe kényszeríti ez a soha nem múló, nedvedző nyavalya. Esténként hánykolódnak, hagymázos álmaiktól hideg izzadságban vackukon, szájukon a gennyel kevert habpamacs csíkokban tör elő. 

Másznak. Másznak. Csak másznak elő, és figyelik, ki az, akinek bármiből jutott, bármit elért, nem az ismerősi kör - a Józsipistajános összekacsintós, émelyítően ragacsos köteléke által. Hanem sorsa-Istene kegyelméből.

Gyilkos düh szállja meg őket, ha ilyet felfedeznek. Rángatja a nyavalya torz békatestüket. Ha szemükbe mondod, hogy varangynak születtek, azzá váltak visszafordíthatatlanul, egy beteg gusztustalan állattá - gyűlölnek és még inkább ágálnak. Kényszeresen bizonygatják: Nem. Nem. Ők királyfiak.

Ha a jóérzésükre hatnál: nincs olyan. Arcodba vágnak. Ököllel.

Széttaposnád őket: rothadásszagú gennyzsákokként rádragadnak. A cipődre. A bőrödre. Ezer lép egy helyébe. Arcodra fröccsen váladékuk. Beszennyez.  A bizonyítási vágyukból fakadó, vérrel kevert méreg. Bármiben, amit kaptál a szeszélyes sorstól, ők jobbak. Több van. Szebbek. Okosabbak. Mindegy milyen áron, de kisebbítsék, elkótyavetyéljék  ami neked jutott. Eltaszítsanak. A sárba. A porba.  Hogy enyhítsék a testüket szétszaggató fájdalmat. Át- meg átjárja őket. Százezer nedvedző sebükből  bugyog a mérgező genny. Elborít. Téged is betakar, ha közel mész. 

Isten sorscsapásai. A szánalom semmitmondó. Hasztalan.

Menekülj.

Szaladj királylány! Szaladj!

Ülünk az irodában. Ebédszünet. Többiek valahol tolják a korpuszba az energiát, ami a gyomorban szépen erjed. Aztán rohad a belekben. Salakká nemesül. Akár egy humán bio-karuszel.  Végtelenített körforgás ez. Végül aztán a korpusz erjed. Rohad. És porrá nemesül.

Ketten maradtunk. Hintázom a forgószéken. Látom a szemén, hogy várja, mikor esek hátra. Svunggal. Remélhetőleg viszem az ablaküveget is magammal, ahogy az utcára vágódom. Szépen nagyot toccsan a fejem a betonon. Érett görögdinnyeként szétválik. Erjedt lé folydogál. Vérrel kevert fincsi agyvelő. Lehet ügyesen kerülgetni. Szennyes mikrofolyó a betonon. Mini életjangce.

Dicsér feszt. Éneklő hanghordozással. Néha közelít a hihetőhöz. Már-már súrolja. Pont úgy, mint félénk kiskamasz az érettségiző Janka fenekét a Közértben. Szórakozottan forgatok ujjaimon egy ceruzát. Táncol a grafitbelű fadarab. Ugrál. Lassan elvigyorodom. Mily' ügyes is vagyok én! Tényleg. Nahát.

Ránézek. Ezt valahogy biztatásnak veszi. Egy fél oktávval feljebb vált és rátekeri a hangerőt. Nálam nincs jobb. Szebb. Okosabb se. Arisztotelészi logikával elemzi is a felhozottakat.  Premmissza. Premmissza. Konklúzió.

Kegyesen elmosolyodom. Ettől felderül az arca. Valami megkönnyebbülésféle hullámzik át rajta. Elhittem. Csont nélkül bevettem az egészet. Milyen egyszerű volt velem! Hja'kérem... minden ember hiú. Ember vagyok. Ergo hiú állat. Deduktív logika. Hiába no.

A retorika veretes mívelésén túl szabadidejében egyébként ásókázik. A földműves lét gyönyörei miatt - gondolom. Vidékről hozta magával a gént. A tizedik kerületből. Ami aztán mutálódott itt a belvárosban. Most épp' máshogy lapátolja a földet.  Magyarul ahol tud, betart.

Igazságtalan vagyok. Elmebeteg. Őrült. Gennyláda. Féreg. Kombinatíve ez mind és felváltva is, külön-külön. Mint a Sztálin-szobrot, döntsünk hát meg engem. Kilencven fokban. Aztán darabolás. Emlékbe haza lehet vinni egy-egy részletet. Jól mutatok ám a vitrinben! A táncoló kanári madaras és a hegedülő bohócos nippek mellett. Egy fél vese, na meg egy elárvult kabátgomb. A fülemet falitányérként a konyhába lehetne applikálni a falra, a háziáldás mellé. Memento morinak az pont jó lenne a paprikáskrumpli zabálásban.

Aztán nem sikerült a forradalom. Nem jött össze. Van ilyen. A puhány plebs a zsarnokhoz húzott. Gondolkodás nélkül. Szervilisen. Összezárt.

Most itt ül és reszket a szája széle.

Talán magában vigyorog. Én erre vetek. Befelé zuhog a nevetés felszabadult árja, mint játékos búvópatak. Dicséretes erőfeszítéssel egyre csak tuszkolja vissza. Gátat épít neki, izzadságosan. Elismerő pillantásokkal díjazom. Nehéz volt megállnia, de csak sikerült! Az a lényeg.

-Tudod-e ki volt Bellerophonész? - kérdem mintegy mellékesen. Bosszúsan ciccegek közben. A ceruza leesett a földre, és rátoltam a székemet, így kettétört. Kifordult béllel árválkodik most a parkettán. Oda lett a játékszerem.

Értetlenkedve ingatja a fejét. Nem-nem. Soha nem hallott még róla. Farkasszemet nézünk. Lelkesen és odaadó figyelemmel várja a választ. Hallgatunk egy sort.

Elunom aztán. Fölállok. Lassan mellésétálok. 

Egy szó. Csak egy szó.

A tűz elborítja. Eleven máglyává válik a szemem előtt. Büdös, égett húsdarab. Pörkölt bőr-, szőr- és hajszagú penetráns massza. Önmagát emészti fel, secperc alatt. Üvölt is közben. Ez bántja a fülem. Meglendítem hát a görgős székét. Csörömpöl az ablaküveg. Fáklyaként suhan az utcán, olyan mint egy ünnepi díszvilágítás. Akár pünkösdi életkép is lehetne, de tényleg. Egészalakos, pöpec szentlélekkel. De nem. Inkább csodaszép torzszülött. Acardius acephalus. Teljesen egyedi darab. Vernisszázsra érdemes. Úgyhogy végig buzgón fényképezek. 

Álmosan kóválygom a lakásban. Nézem a szomszéd ablakot. A nő megint ott van. Egy hete minden nap feltűnik. Ismerem régről. Most mást boldogít. Magamban nem tudom, irigyeljem, vagy szánjam a Mást.

Hezitálás közepette magamra borítom a forró kávét. Marja a mellkasom. Éget. Ordítok. Aprószenteket emlegetve törölgetem a barna mérget, közben megint a nőt figyelem. A mezítelen ablakon keresztül fürdeti arcát a nap sugaraiban. Jóllakott macskára emlékeztet. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy nézik. Lubickol benne. Kihívóan.

Magamban nevetek. A nő buta.  Az egyik legbutább, akivel valaha dolgom volt. Az a típus, aki ezzel nincs tisztában. Ettől kínossá válik a butasága. Feszengőssé. 

Ha valaki érzi a korlátait, és szerényen viseli a szellemi nincstelenséget, valahogy beférkőzik a szívkamrába. Befúrja magát. Mélyen. Olyan kis édes mütyürke - motyogja magában az ember, és elnézően legyint. A nő nem ilyen. Meggyőződése a szellemi fölény. Ami belőle sugárzik. Árad. Hótiszta agyában, akár egy ívpapíroson, a penna szárazon siklik. Tinta még nem érte. Nem érheti, hogy megbecstelenítse ezt a szeplőtlen, márványosan sima fehérséget.

A butaság a legkegyetlenebb szeretőd. Úgy kínoz, hogy jó mazochista partnerként te magad észre sem veszed. Mások látják nyomorodat. Szánnak téged. Eközben kevélyen dicsekszel. Rátarti fölénnyel mutogatod a párod. A "latinlavört", aki pont téged választott. Milyen jól megvagytok – harsányan kérkedsz. Nem látod az arcokat. Nem látod a szemeket. Nem látod a kínt. Az igyekezet kínját, hogy elrejtsék a szánakozást.

A nő szeretett dicsekedni. Elnéző mosollyal tűrtem.

Egyébként egy perfekcionista volt az ágyban. Ami az elején - bevallom - szórakoztatott. Tudományos éllel konstruálta meg a kefélést. Mert ő ehhez is ért. Mindenhez értett. Miközben nem tudtam eldönteni, tulajdonképpen mihez is ért. Két hónapig kutattam. Aztán be kellett látnom: semmihez.  De ahhoz virtuóz módon.

Ezt egy elhamarkodott pillanatomban közöltem vele.

Az arcát máig nem feledem. Ahogyan a szépség máza, mint valami rossz minőségű festék, lassan lepergett a lábai elé. A megkeményedett iszap száraz darabjai kis halmokban borították a parkettát. Aprócska emlékművei a vágynak. Az embrióként elpusztult vonzalom sztúpái előtt magától értetődő az áldozat. Vérrel írva. Hogy emlékezetes legyen.

Lemeztelenedett arcából, abból a csökevényes szülőcsatornából kikelt a fenevad, hogy aztán pusztítson, kérlelhetetlenül tarolja az életet maga körül.

A széthasított váza nyomát máig a derakamon viselem.

Egy hete látom a szomszédban. Egy hete.

Kaján mosollyal újratöltöm a csészémet, majd lassan üdvözlésre emelem.

Folyamatosan hazudik. Téblábolva hallgatom. Heherészek.

A hazugságnak vannak fokozatai. Első fokozatban belül a rendszer még vészvillog. Márha van rendszer. Persze.

Szociopatoid embertársaknak, és pszichopata kollégáiknak hiányzanak a ledek. (Meg egy tehéncsorda végigcaplatott a saját bejáratú szilíciumvölgyön, és teleszarta az egészet, vastagon.)

A vér gyorsabban áramlik. A test megfeszül. Rebben a szem. Kesernyés nyál gyűl a fogak közt a nyelv zugaiban. Túltermelődik. Slájmszerűen sűrű, nyelésre ingerel. Szűkebb a gallér az ingen, mélyebb a levegővétel, hasztalan.

A kettes fokozatban már csak egy finom tremor jelzi a szívkamrában, hogy a lelkiismeret nevű, fura, szőrös állatka szűköl egy pillanatra. A hármas fokozatban azért nem szűköl, mert a delikvens maga is elhiszi, amit mond. Azonosul.

A hármas szintben van. Arcán idvezült mosoly. Bárgyú grimasszerű, amitől megfeszül aki látja, és érzi a tenyerében a soha ki nem osztott pofonokat. Halmazatban. Összegyűltek és kéredzkednek a külvilágba.

Beszámol a gyermekéről. Aki mostanában született. Arcán büszkeség. Arcán buta vigyor. Valami rátarti fölény. Belülről feszíti. A nagy öröm. Az lehet. Nyilván.

Elnézelődöm rajta. Hiszi amit mond. A boldogságát. A szerelmit. Ami kiteljesedett. A középszerbe süppedt, tespedéstől már hízásnak indult, jóllakott korpuszán, láthatóan nem maga által vásárolt ruha lóg, kispolgárszagú öblítővel duplán áztatva. Habosra szárítva.

A szemét figyelem. A halott tekintetét. Az üszkös hamu kikönyököl, széles csípejű házmesterasszonyként kelleti magát az ablakban. Elkalandozom a nagy örömben, ami már elborít bennünket. Múlt hónapban akarta az irodában az asztalon megkefélni a kolléganőmet. Az én asztalomon. Amíg távol voltam. Szerintem egyébként "befejezett múlt". Csak nem lettem elég átfogóan informálva. Nagy kár. Azóta is sajnálom.

Akkor éltek a szemek. A nagy örömben. Bizonyára.

Túlzott gesztusokkal gratulálok. A boldogságban osztozva totálisan mértéket vesztek. Ez lehet az ok. Lappogatom a hátát. Hangosan vigadunk.

Aztán bemegyek a szobámba, ráhányok az asztalra, és kicsit szétkenem, hogy hóember alakja legyen.

Attilán gondolkodom. Most ment el tőlem, az imént. Egzaltált volt. Mint mindig.

Sötét szemében riadt madár fészkelt, csapongott. Ujjai kordinálatlanul mozogtak. Mintha folyton írna. Akkor is amikor nincs a kezeügyében penna. Rámnézett. Árnyakat látott. Ködpalástjaikban mint főúri ornátusban döjfösen feszítő tűnékeny, arctalan lényeket. Nyákos fogaikkal tépik-szaggatják a velejét. Zsigereibe harapnak.  Szörcsögve nyelik.

Moccant a keze. Rebbent. Talán, hogy odakapjon. Elhajtsa őket. Csapongva beszélt. Gesztikulált. Verseket mutatott. Dicsértem. Láttam, hogy nem hiszi.

-Zseniális - mondtam, és elakadt szavam. Szigorúan nézett. Szigorúan és egyenesen. Eltűntek az árnyak. Mintha a vesémbe látna, onnan piszkálná ki a hazugság apró, csalafinta férgeit. Áltam a tekintetét. Vártam, hogy enyhüljön. Hogy elhiggye, a közhelyes szó mögött tiszta a gondolat. Lassan megcsóválta a fejét.

-Nem fejlődsz - mondta - Még mindig semmitmondó vagy.  Ezek pedig rosszak. Nem hozta őket le a Nyugat. Még ennyit se veszel észre!  - dühösen legyintett, és felpattant. Döbbentem néztem, ahogy utálkozva az asztalra vágja a kéziratot. Gyűrött ingje, amelyről egy gomb hiányzott, a derekánál kibukott a nadrág korcából és most töröttszárnyú fehér sirályként tehetlenül billegett sovány csípőjénél.  Odakapott.

-Ezek jók. Pont, mint a többi. Mint mindig - mondtam halkan. Suta mozdulatait éles pengeként vágta szét a hökkenet. Ellentmondtam neki! 

Rámnézett. Elhúzta a száját. Azt hittem, most a nevetés bukik ki belőle. Nem. Csak méregetett. Ismét az árnyékok jöttek. Mintha avítt tüllfátyol borulna a tükörre. Lágyítja élét, de fénye is megtörik. Nem szólt. Talán már nem is látott. A fejem mellett nézte a tapéta sárgult ornamentikáját.

Köszönés nélkül megfordult és kiviharzott. 

A papírok az asztalon maradtak. Mementóként.

Olvasgatom. Számban gyűlik a keserű, fémes íz. Irigy vagyok.

Csak egy halandó vagyok.

A bélférgek paraziták. Csak a gazdaszervezetben képesek életben maradni. A fertőzés észrevétlen. A féreg petéi a szájon keresztül a szervezetedbe jutnak.

Gyanútlan vagy. Semmit nem látsz az első pillanatban. Azon kívül, hogy kicsi. Azt látod. És folyton mosolyog. Gyanúsan sokat.

Émelyítő mosolya van. Marcipántorta cukorsziruppal, kevés csokiöntettel és jó adag tejszínhabbal. Talán csak arcidegzsába.  Morfondírozol. De nem. Akkor beszélni se tudna. Pedig megszólal. Fuvolázik a hangja. Paganini 9. capriccio. Nem. Inkább Mozart F-dúr andante.

Nem. Debussy. Egy faun délutánja. Egyértelműen.

Mint a dürrögő fajdkakas, körbe is udvarol. Hádborzongatóan kedveskedik.  Teljesen elengeded magad. Kellemes. Vizionálsz. Egy japán tó partja. Úszkáló tavirózsák. Kecses fahíd. Cseresznyevirágok. Aztán amikor már gyanútlan vagy - lecsap. Szájon át bepetézik. A lárvák azonnal kikelnek. Pár perc. Újra és újra odacsap. Elborítja a tested. Egy egész kolónia hemzseg a májadban. Nyüzsög a szívedben. Az agyadban. Hogy aztán a beledbe vándoroljon. Ott dorbézoljon. A derakadig ér. Férfi létére. Ez olyan kisebbségi komplexus ami kompenzációért kiállt. Hatalmat kapott. Lehetőséget kapott. A kiegyenlítésre. Ellensúlyozásra. Él vele.

Visszaél vele.

*Várom mikor élvez el, és fog-e  vinnyogni közben. Nyüszíteni mint a rühes kutya.*

Köhögnöm kell. A kifejlődött lárvákat köhögöm fel. Ezt a váltivarú gusztustalan férget. Aki nyákos, puha testével élvezkedve  fürdik a kéjben. Parazita. Csak ez élteti. Ebből táplálkozik. Ettől szaporodik.

A méltóságod betegíti meg. Azt rohasztja. Abban ivarzik.

A méltósághoz való jog az élethez való joggal megbonthatatlan egységet alkot.

A féreg az egyiket nyirbálja. Cirka fél órája. Folyamatosan. Úgy döntök, akkor én a másikat. Visszavágok. Nézem ahogyan összemegy. Gnóm kis teste lapul. Megtörik. Reszket. Egyre erőtlenebb. Már nem fickándozik. Oda a gejl mosoly. Még fel-fel horgad. Próbálkozik.

 Nincs pardon.  Mebendazollal az utolsó lárváig kiirtom.

Rosszul kasírozott vászon. Amit életnek hívok. Naív festmény. Befejezetlen, de már most látszik, hogy pacsmagolva van.

 A birkáktól rosszul vagyok. A szárnyaló ló - szőketündérrel émelyít. A költő a múzsájával meg fáraszt, főleg, mert a múzsa egy százkilós, emberborcsa-arcú,  öregedő Csinszka.

Eladhatatlan, dilletáns munka.  Eltúlzott, harsány színek. Gyakorlatlan ecsetkezelés. Műgondosság. Giccs.

Sunyi Jenő a ravaszdi róka címpszerepében, az egyik tájképen. Két szivárvány közt egy álrealizmussal spékelt Dragay-parafázis. Hagymázos szüreálom.

Jenő nyóckeres piti maffiózó. Uzsorás.  Ízig-vérig szociopata. A lelkiismeret a hiányzó láncsszem. Mi az? - kérdezné sötétkék, ártatlan szemekkel. Egyébként is a csillagszemű juhász prototípusa. Népmesei. Hozzá járnak a matyótköpő galambok a receptért.

Karcsú termet. Kifinomult ízlés. Régiségkereskedő ősök. Polgári miliőből egyenes út visz a Diószeghy Sámuel utcába. Onnan meg tízéves bérlettel a Venyige fegyházba. Ezt hívják predesztinációnak. Kálvin sírna a szemléltető ábráért.

Jenő barátkozik. Kellemes társalgó. Ezt a gyermekszobájából hozza.

 Naponta megjelenik, amikor üzleti ügyei engedik. Beugrott csak.  Erre járt - mondja kedves, lefegyverző mosollyal. Leheveredik a nyakig macskaszőrös kanapéra, és úgy tesz, mintha ezt nem venné észre. Mintha semmi nem tűnne fel neki. Csevegni jött. Nálam lazít. Az UNESCO sírna egy ilyen nagykövetért. Merő baráti szándék.  Csivitel. Majd felpattan - na jó mennie kell. Indulna. És huss! Már nyoma sincs.

Jenő alattomos. Ezt meg az üzleti életéből hozza.

Néha sebesek kézfején az ujjcsontok. Arról nem beszél. Nem beszél a feleségéről. A kétéves gyerekéről. A volt nejéről. A volt gyerekéről, akit néha látogat. De már lecserélte őket. Így ritkán. Hét évente lecseréli a teljes ruhatárat. Az autót. A lakást. Az üzleti kört. A nejt. Meg a porontyot.

Jenő sokáig húzza. Majd két hónapig. Naponta ott van. Barátságból. Mert haverság van. Spannolunk. Drusba-fíling lengi át a teret, mikroporként telepszik meg a bútorokon. Letörölhetetlen. 

Még a könyköm sem fogja meg közben. Udvarias gesztusból. Nemhogy a kezem.

 Elbizonytalanodom.

Jenő tényleg csak a bizalmas fráterem akar lenni. A barátság szép dolog. Förtelem mikre gondolok! Förtelem. Arcomba a marék kavicsot magam vetem. 

Jenő nem szeret beszélni a családjáról. Hát Istenem!- Igaz, úgy tudja, hogy én nem tudom.

Egyik nap a macskaszőrtől borított kanapén furcsán méreget. Aztán nincs átmenet. Jenő vetődik. Mire ocsúdom, rám tapadt. Ellenkezem. Nem hatja meg. Határozottan tudok ellenkezni. Az sem.

Ütök. Visszaüt. Ezen kicsit elképedek. Ezt bíztatásnak veszi. Értékeli, hogy jobb belátásra tértem.

Pauzázzuk a filmet. Kívülről látom magamat. Kimerevített képkockán éppen erőszakolnak. Az én országos spanom. Kis Vuk. (Tudtam! Tudtam, hogy igazából Karak is egy vén geci pederaszta, a Tás meg bekaphatja!)

Lelököm magamról. Ez őt képeszti el. Bokáig megdöbben. Aztán látom, hogy akkor most megsértődött. Erősen. Prüszköl. Pfujol. Látványosan a macskaszőröket szedegeti.

Megjegyzést teszek. Azért ezt nem vártam volna. Ezt hívják kerozinnak. A gyújtósra. Ma már nem fogunk fázni.

-Mégis mit hittél, miért fürdök meg naponta a macskaszőrben büdös kurva?! - kérdi, és egy utolsót köpve, undorodva belerúg a macskába, majd az előkapott pillangókést visszalökve a zsebébe, megbántott arccal elviharzik.

Nincs mese. Kár belém a penge.

Kati szerint a fickó az Atyaisten.

Tíz éve szerelmes volt belé, és azóta is, ha van szabad öt perce, nosztaligázva elmerül az érzésben.Lubickol egyet. Megmártózik. Borzongva förcsköli az ábránd szivárványszín vízcseppjeit szanszét. Mindenki kap belőle. Tízméteres körzetben. Minden nap. Permanensen.

Ilyen férfiállat nincsen. Nem lehet. Nonszensz. Egy szexuál-vadorzó.  Kúlgyerek. Atomkúl Rezső. Személyesen. A hágai Europol központ főtitánja. Hat nyelven beszélő, dzsúdóbajnok. Egy szent ember. Gondolom, hogy a boldoggá avatás, az rég megvolt. Azért jótékonykodik. Itthon jártában-keltében néha kedvtelésből edzéseket tart. A méltatlanoknak. A büdös plebsnek.

Na, erre befizetek.

Erőlködnöm kell. Már az első öt percben. Hogy a röhögésem visszatartsam. (Baszki, tizentökiló súlyfelesleggel csoda, hogy mozdulni bír! Háhonnézezki?!)

Véres komolysággal vezényel. Véres komolysággal követik. ( Véres az egész kibaszott tatami, tocsog.)

Terminátor üzemmódban fújtatnak vagy huszonöten. A jövő harcosait csíráztatják a tornaterem nagyságú petri-csészében. Komoran villognak a szemek.

Felröhögök mégis. Nehéz ezt elviselni. Rámvillan puffadt arcából a szeme. (Némá' ! Há' zavarom a spritiszta szeánszot itt!) Még dühödtebben vezényel, ordítva valami idegen nyelven. " Ich! Jhí!"- (nabaszdmeg.... nem semmi... a hollandoknál tanulta biztos!)

Dübörögnek a lábak, egyszerre. Mint a kisegítős óvodában. (Óvónéni félrepislant, retard kiscsopi szétkapja a termet.)

Idétlen mozdulatokkal levegőben kaszálnak.  Egyszerre. Ich! Jhí! Ismétel. A láthatatlan légió már kibelezve fekszik. De ez nem elég. Megint. Ich! Jhí! A gyilkos légnemű armada is menekül. Kardok széjjel hajingálva. Fejvesztve tépnek. De nem elég. Még nem elég ez.

(Na jó, akkor most elegem van! A picsába már az egésszel itt, faszér' voltam kíváncsi, megérdemlem!)

Elkezdem karikírozni a mozdulatait. Kilép. Üt. Elfordul. Visszalép. Megmarkol. Földre visz. Paródia. Kabaré. Fain kis pantomim:

Nagyobbat lép. Mellé üt. Eltáncol. Visszasasszé. Megfogdos. Elrántja  a kezét. Leül a földre. Szertenéz.

Felcincogok a folytott röhögéstől. Beharapom a szám szélét. Fáj. Jaj fáj! Hátha így vissztartom. Hátha így nem látszik rajtam. Hátha.

 Szórakoztat a dolog. Kegyetlenül. Őt viszont nem. Humor zéró. Dühödt, hosszú lépésekkel ott terem. Erőszakosan belém markol. Megrántja a kezem. Húzza. Nem engedem. Húzza. Azért se! Rángat. Visszarántom. Fújtat. Kék szemében düh. (Csoda, hogy a hájtól látszik.) Utolsót ránt. Otthagy.

Ez kiábrándult belőlem!

Tovább pantomimezem. Leszarja azt is. A többiek meg sértett falanxként összezárnak. Kivetnek magukból. Mint egy rákos sejtet. "Pária." Stempli ott feszít a homlokomon. Az undor  meg a szemekben villog. Méltóságteljesen ölik egymást tovább, immár rám se hederítve. Az álruhás, puffadt herceggel, aki a koronázás előtt van fél perccel. De lehet, hogy utána. Csak szerény.

A végén azért kegyesen odajön. Leereszkedik hozzám. Nagyvonalúság rezeg a hangjában. Enyhén félrehajtja a fejét miközben a szót reám pazarolja. (Biztos a korona húzza le, van súllya annak, kibaszott tömör arany!)

-Maradj még egy keveset, segítek a dobásokban - ajánlja, és a gőg csóvaként kinyúl a szeméből. Hókon csap. Megtántorodom. A kegytől. (Nemá' baszki, ezt nem érdemlem!)

Hezitálásra itt nincs idő. Földhöz csap. A derekam aszem' eltörött. Tápászkodni sincs idő. Megmarkol, feldob a levegőbe. Repülök. ("ki gééépen száááll föölééébe annak tééérkép e táj, s nem tudja hol lakott itt...") Zuhh. Reccs. Bele a tatami szélén a bordásfalba. Totyakosan négykézláb visszamászom. (Rohadjak meg, ez élvezi! Ez felizgult itt nekem, perverz szentség, hová köpjek?!)

Fejjel előre beleszállok a hasába. Pehelypaplan. Dunyha. Kispárna. Na, de legalább meglepődik. Seggre ül. Látom a döbbenetet. Hágában ez biz' nem divat.  Nagyon nem. Diszkvalifikálva vagyok. Végem. Kizártak. Méltatlan! Bot-rá-nyos. Ilyet?!

Nem hagyom felocsúdni. Most rámászok. Fejét a tatamihoz szorítom.

Közelről a hájas arcába suttogom: Gém. Szett. Meccs. Jukó. Ippon. Meg a többi!

Lassan feltápászkodom, és hátra se nézve az öltözőbe sántítok.

A nő szép. Középkori, firenzei művész munkája. Botticellis. Szabálytalan. De átragyog valami furcsa báj a vonásain.  Érzékeny arca van - így mondják ezt, a köznyelvben. Minden rezdülése, rebbenése látszik rajta. Még a mikro-grimasz is. Kiül. Olvasgatható. Képeskönyv-szerűen.  Egy clown-arc. Julietta Masina a tatamin. 

Dzsúdózni jött. De még futni sem tud rendesen.

Idétlenül erőlködik. A bukfenc végképp' nem megy neki. Hátrafelé meg aztán pláne nem. A bemelegítésnél elvérzik. Pislog. Kapkod. Nevetgél. Hangosabban, mint kéne. Ügyetlen nagyon. Kezdőkhöz mérten is ijesztően az. A katá-kat karjait-lábait marionett-szerűen, kaszálva próbálja lekövetni. Karikírozza. Rosszul rendezett színdarabra emlékeztet. Furcsa pantomim. Senki nem nevet. Egy harcművész, az nem röhögcsél. Dermedt, rendezett csendben figyelik a csajt. Ettől még hangosabban, csuklásszerűen  fel- felnevet. Aztán saját magára rászól. Gúnyosan. Kínosan. Kipirul a történések közben. Hosszú, szorosan összefogott hajából kibomlanak tincsek. Idegesen odakap. Rendezgeti. Remegnek az ujjai.

Teljesen lemarad. Odamegyek, hogy segítsek.

Hatalmasak a szemei. Sötétek, mégis látom a szembogarát. Óriásira tágult. Bársonyfekete tó. Elnyel, beszippant. Körbevesz. Béklyót fon az agyam köré. Megrázom a fejem.

Helyes tartásba igazítom a kezét. Izzadt, nyirkos, forró a tenyere. Ijedten elkapja. Ez felizgat. 

Na, ez meg dühít.

Durván utánakapok, megmarkolom a kezét, és próbálom a merev ujjakat a helyes tartásba rendezni. Ellenáll. Huzakodunk egy darabig. Többiek meg döbbenten bámulnak. Nem értik. Ha értenék,  az rosszabb lenne. (Mert nézni akarom a szemét, ezt az óriási ónixtükröt, miközben szanaszét kefélem, és akár nevetgélhet is közben...tőlem aztán nyugodtan.)

Otthagyom. Többet nem nézek rá. Véletlenül se. Persze végigügyetlenkedi az órát.  A bőrömön is érzem  a kínlódását. Hallom, ahogy fújtat. Zihál. Feljajdul az esések gyakorlása közben. Csúnyán odaveri magát, mert rossz szögben zuhan.

 De nekem láthatatlan. Légnemű. 

Az óra végén, a meghajlásnál rápillantok. A levegőt kapkodja. Ijedten visszabámul. Védtelennek látszik. Szinte már-már gyermeki.

-Maradj még egy keveset, segítek a helyes tartásban - mondom. Tétován megáll a tatami szélén. Belenézek a szemébe. Visszanéz. Nyújtja a kezét. Elkapom. Megrántom. Rosszul megkötött öve kibomlik. A ruha szétnyílik rajta.

Megmarkolom két oldalt és lendületből dobok  egy ippont.

A férfi cinikus. Egykedvű. A végtelenségig. Kibillenthetetlen. Dicsér, eltúlzott jelzőkkel. Közben szarkazmusban fürdik a tekintete. Úszkál. Lubickol benne. Élvezi.

Egész este viszket tőle a tenyerem. Hogy bemossak egyet. Méregetem. Egy önuralom próba ez az ember. Imádkozom is buzgón. Hogy ne essek már az asztalnál neki. Ne tépjem meg az alig titkolt, gunyoros mosolyát, amivel érdeklődést szimulál. Cafatokra. Miszlikbe. Dirib-darabra.

Mosolygom. Megállás nélkül. Fogam összecsikordul. Az egér játszik a macskával. A hiú nagymacskával, aki mélyen hiszi, hogy Isten érte szarta a világra az összes egeret.

Hazavisz. (Naná, ez a level 2.0.)

Puhán jár. Hazai terepen aztán még magabiztosabb. Egy percre elbizonytalanodom. Ijesztő, ahogyan ez az alak uralja a teret. Szinte vibrál tőle a szoba,  mint egy házi bejáratú atomreaktor. Látom még az apró kisüléseket is. (Ezt a lényt, ebből a döbbenetes magabiztosságból egy nyergesvontató se mozdíthatja ki.) 

Nézem, ahogyan bort tölt.  Csuklóján megcsillan a drága óra. Sznob a drága. Mindene eredeti, dizájner darab. Ruha. Autó. Óra. Berendezés.

Villanás. Szinte letaglóz az ötlet. Annyira hirtelen jön. Váratlan. A vigyort csak fáziskéséssel titkolom.

Rákérdez persze. Mosolygom. Ehiszi. Bármit elhisz. Már máshol a figyelme. Ott is irányítani szeret. Na, vesztére.

- És akkor vegyél a nyakadba, és vigyél át a szobán! - mondom, és próbálok nem röhögni közben. Tapintható a döbbenete. Nem hagyok időt a nemre. Reflexerűen elkap, amikor ugrom. Ez mázli. Úriembernek nevelték. És megteszi. Hallom, hogy fulldokol. Ha nem rázna a nevetés, valahol izgatna. Mindennek nekimegy, mindent összetör mielőtt a kanapéra dob. Vörös az arca. Oda a jólfésültsége. Mély levegőt vesz. Magához térne. Na, azt nem! Még nem! Ugrom megint. A döbbenet a szemében a retinámba ég. Az ölében landolok. Alattunk a törött dohányzóasztal. Próbál erőből szabadulni. Ráfonódom. Tapadósan, indaként. Kétszer akkora mint én és nagyon-nagyon dühös. Érzem, ahogy a bokámra fonódik a tenyere és szakavatottan csavar rajta egyet, miközben az arcától ellöki. Közben egyébként felnevet, de nem jókedvűen.  Villog a szeme. Aszem' most határon vagyok.

Durcás félmosollyal megrántom hát a vállam. Rosszfiú! Elvette a kedvem. - vetem  oda évődve.

 Az elképedése fotósért kiállt. Hitetlenkedik. Hajába túr. Grimaszol.  

Erősen sajnálkozom.

-Mit szólnál egy állatos-tűzkarikás magánszámhoz két fókával, egy oroszlánnal,  meg egy kibaszott félvak pónival? Azt még azért előadhatnánk! - veti oda foghegyről, miközben feltápászkodik a romok közül. A tenyerét közben felsérti egy üvegdarab. Nézem, ahogyan lassan elkezd szivárogni a vére. Elindul a konyhába. Kötszerért. Utána megyek, elkapom a kezét. Elrántja indulatosan. A vér már a csuklóján folyik. Onnan komótosan a padlóra csepeg. Utána nyúlok. Majd szándékoltan lassan, élvezettel végignyalom.

A nő kreatív. Tele ötlettel. Minden téren. A szex sem maradhat ki. Persze. Közepes lelkesedéssel tűröm. Húszévesen se szerettem, ha valaki a Dzsénfonda-Bíróica kazetta erobikvonalát bevitte a hálóba, és most meg aztán végképp' az agyamra megy a cirkuszi mutatványozás.

- ...És akkor most fel akarok ülni a nyakadba, és vigyél át a szobán! - mondja és rámugrik. Elhajolni nem tudok. Orrom az ágyékában. Vaksin tapogatózom.  (A büdös lófaszt már ebbe! Kivágom az ablakon ezt a hülye picsát!)

-Figyelj,.... brööhggöörg ez nem túl..... brögööhögmh..... jó ötlet! Nem kapok levegőt! Szerintem ne erőltessük....brööhöööghhö.... Leszálnál az arcomról?

Őt ez felizgatja. Úgyhogy a válasz: nem.

Kóválygom egy ötvenkilós elmeháborodottal az arcom előtt. A csillárt leverem. Meg ami még az utamba kerül. Ekkor kezdek gyanakodni, hogy ez valamilyen baráti átverés része lehet, és mindjárt kiugranak a többiek a sarokból - meeglepetééés!- kiálltással. Amit sajnos nem fogok elég jól látni, és pláne maradéktalanul kiélvezni. Mert nagyjából félpercen belül beáll az agyi hypoxia. Ja...meg amúgy se. Az arcomon egy nő ül, és a nappalit épp' most bontjuk.

-Akkor most leteszlek, jóóóó?

(Bassza meg, látszott hogy síkhülye, már elsőre is! Akkor meg aztán, amikor kiderült, hogy olasz szappanoperákat elemez, olaszul, és ezért még fizetnek is neki, végképp' gyanakodnom kellett volna, hogy itt nem stimmel valami...Na, kábé akkor kellett volna pá-t inteni...Nem még idehozni a nappaliba, gagyi cirkuszosnak...!)

Levágom a kanapéra. Lendületből. Nyaka hátrabicsaklik. Reménykedem, hogy kitört, de nem. Sajnos nem. Visszapattan. Mint az acélrugó. Ismét rámveti magát. A svungjától hátraesem. A dohányzóasztalra.  Reccs. Kitörik alattam. A nő rajtam. Lába a fejemen. Újabb akrobata-mutatvány következik. Vinnyogva felröhögök kínomban. Sértődötten veszi tudomásul. Beleszartam az intim hangulatába. Piszkosul - közli, és leszáll az arcomról a lábfejével, amit mostanáig a számba dugdosott, miközben derékból kifordulva megpróbált rábukni a farkamra.

Oda a késztetés. A libidó halott. Sajnálkozom. Jaj, nagyon.

-De esetleg egy állatos-tűzkarikás magánszámot két fókával, egy oroszlánnal,  meg egy kibaszott félvak pónival még előadhatnánk - vetem oda félvállról. És a rommá tört nappaliban, az üvegszilánkokon járva, mint indiai bódhiszattva jógi, kiszteppelek a konyhába egy sörért.

Utálom. Ha meglátom, rosszul vagyok. Undorodom tőle. Gyomorszájból indul az érzés, és ahogyan felfelé kúszik, egyre erőteljesebben fojtogat, ingerel. Amikor torok környékén jár, a levegőt már csak szitálva kapom. Darabosan jön föl a reggeli falat. Savanykás, maró érzés a nyelőcsőben. Éget. Kapar.

Fulldoklom. Könny szökik a szemembe. Pislogok. Igyekszem hát kerülni. Amennyire lehet. De nem mindig lehet. Ott van. Az orrom előtt. Tolakszik. A legrosszabb fajta. Úgy nyomja magát előtérbe, hogy semmi izzadságszagot nem érzek.  Sterilen. Tisztán. Netten. Mégis ott van. Elől.

Ránézek. Visszanéz. Szemében lekicsinylés. Szemében arrogancia. Szemében szánalom.

Szemében derű. De jól titkolja.

Összegyűlik a nyál a számban. Pont egy adag. Köpetnek. Forgatom. Tologatom ide-oda. Kicsit felfújom az arcomat.

Bohókás. - Gondolom.

Röhejes. - Gondolja.

Közelebb megyek. Nem árt az. Rosszul célzok. Na, még egy lépés. Még egy. Még egy. Még... Aztán kifulladásig csókolom.

Szembejön velem az utcán. Először nem ismerem meg. Ismét odanézek... Valami a távoli múltból feldereng.

Rongyos lódenkabátja lóg rajta. Arca maszatos. Szájában kiálló, szuvas fogak. Ödémás szemével hunyorogva néz. Rosszul lát. Vagy sehogy. Testére rákérgesedett a mocsok. Mint egy máz, vastagon körbeveszi. Az tartja össze a bőrét. Második ruha.

Imbolyogva jár. Kopottas ízületeinek minden lépés felér egy-egy nyert üttközettel, vagy  legalább egy olimpiai kvalifikációval. Átható odőr lengi körül. A vizeletszagból, rothadó élelmiszerek erjedt kipárolgásából és évezredes mosdatlanságból gyurmázott penetra lágyan átöleli. Méterekre húzza maga után, mint egy csóvát. Émelygek, amikor megcsap. A gyomrom páternosztert imitál.

Ráköszönök. Nem fogadja. Ismét. Hangosabban.

Lassan felémfordítja a fejét. Megtorpan. Megáll. Tikkel a szemével. Hunyorogva, lassan rám emeli.

Bűzős lehelet tör fel a gyomrából, ahogyan megszólal. Szinte látom a baktériumokat. Visszatartom a lélegzetem. Az undortól egy pillanatra eltorzul az arcom. Mosolynak próbálom álcázni. Szánalmas próbálkozás.

Érdeklődöm hogy van.

Nevetséges. Látom, hogy van.

A választ nem értem. Artikulálatlan, kakofón hangok.

Visszakérdezek. Hangosabban mondja. Gurgulázva, úgy törnek elő a torkából a szavak, mint apró, folyami kavicsok. Most sem értem. De úgy teszek, mintha. Egyetértően bólogatok.Nem tetszik neki. Összevonja a szemöldökét.

Kétségbeesett gyorsasággal korrigálok. Csóválgatom a fejem.

Nem tetszik neki. Lemondóan rámlegyint. Megfordul.

Utána kiáltok. Nem hallja. Nem akarja hallani. 

Nézem a hátát, ahogyan elkacsázik. A kabát  púpot vet rajta. Ebből a szögből olyan, mint egy keletlen, vekni kenyér. A sarkon lassan befordul... és végleg eltűnik a szemem elől.

Magamra maradok.

Az Igazság egyszerűen otthagyott.

Unatkozom. Zsong a fejem. Furcsa, távoli zene szól belül, nem értem jól a szöveget. Szemgolyóm mögött egy galaxis lüktet. Fekete lyuk. Elnyel. Lehúz. Felemészt. Nem ereszt. A nihil langymeleg pocsolyájában szendereg a tudat, mint egy kicsiny, reszkető állat, didereg.

Beszél hozzám a kedves. Távoli kakofón zörej csak. Bólogatok. Hát hogyne. Persze. Igen.

Nem érdekel.

Erdőt vizionálok, bontakozó, tomboló zöldet. Harsogó élet. Sétálok a vizes gyepen, meztelen talpam alatt gyöngyszerű, zsizsegő kavicsok keresik az utat, hogy megtapadjanak. Hiábavaló próbálkozás.  Elvetélt gondolat. Csöndben nevetek.

Vízszag tolakszik orromba, keveredik a zöld kipárolgással, körbevesz, beburkol, mint egy mosott régi köntös. Meleg, puha mélyén andalító biztonságra lelek.

Leülök. Kezemben könyv. Dohszagú, régi lapjain cirkalmas kalligráfia. Nézem a nevet. Lassan ízlelgetem a betűk halmazát, mint egzotikus gyümölcsű fa termését, úgy forgatom a nyelvem alatt a nehézkes szavakat. 

Érdes a hangom, amikor hangosan kimondom. A madárcsicsergés megtorpan. Lábujjhegyen zizeg a fák lombjain a kacér fuvallat. Lehajtom a fejem.

'K   o   s   z   t   o   l   á   n   y   i     D  e  z   s   ő.'

Van egy férfitípus, akit Fatökű Tibinek hívok.

Tibi maga sem tudja, mit akar.

Épp' ezért nem képes kommunikálni sem azt. Még nem körvonalazódott a fejében. Nem pottyant a világra. Vagy megérett és megellett, de nem biztos benne. Vagy biztos benne, de annyira már nem, hogy lépjen, tegyen is érte. Vagy nem tudja. Vagy mi. Vagy...

Tibi kinéz magának egy nőt.

A vágy születése egy pillanat. Föllobban. Zsarátnokként beragyogja a kiválasztott alakját. Elindul a verkfilm. Tibi fantáziája végtelen. A gondolat, mint egy szélesvásznú Antonioni film, pereg. Nagyvonalú rendezés. Buja díszletek. Rejtett hangszórókból zene szitál. A szem csapong.  Arc, váll, karok, nyak, megint arc, dekoltázs, fenék, derék, láb, megint arc, megint mell, haj, váll, ajak, szem, derék, csípő, láb, mell, arc, ajak, arc, szem,mell, nyak, mell, derék, csípő.

Tibi töpreng. A nőn.

Milyen lehet. Mivel foglalkozik. Amikor éppen nem szexel persze. És ha éppen igen, akkor hogyan. És miként. És hányszor. És ő hogyan vele. És miként. És hányszor. Ha lehetne, persze. És szereti a tejeskávét? És mi a faszért ezen gondolkodom? - dühöng Tibi.

Nő kiszúrja, hogy Tibi figyeli.

Tibi rafinált. Ezt észreveszi, és eztán titokban figyel. Tibi valami megmagyarázhatatlan okból nem szeretné, ha egyértelmű lenne, hogy merevedése van a nőtől, és úgy általában azon filózik, hányszor kéne vele meg nem engedett kapcsolatot létesíteni.

Nő ezt nem érti.

Rámosolyog Tibire. Bíztatja. Hajat dobál. Nyakat fogdos, simogat. Mosolyog. Félrehajtja a fejét. Megnedvesíti a száját. Lábát keresztbe rakja. Majd cseréli. Lassan. Zizeg a harisnya. Mosoly. Nyíltan Tibire néz. Megint mosoly. Hajad dob, turkál. Csuklót villant. Dekoltázzsal játszik.

Mosoly. Mosoly. Mosoly.

Nő benne van.

Tibi bambán elnéz. A büdös semmibe. Úgy tesz mintha nem látná. Tibi titokban az ajtófélfához húzódva figyel. Tibi lapul. Tibi settenkedik. Tibi kushad. Tibi nem tudja akkor most mit tegyen?

Nő nem érti.

Tibinek mi baja? Akkor mégsem? Vagy mi van? De akkor miért titokban nézi? Mert nő ezt kiszúrja. Nő nem hülye. De nem érti. Tibinek donhuan híre van. Tibi maga A Donhuan. Tibi egy csődör. Tibi elől a légy sem menekülhet. Tibi maga a Vonzás Törvénye. Tibi egy vérférfi. Hát akkor mi a büdös franc baja van ennek?  - dühöng a nő.

Tibi bizonytalan.

Nő ideges.

Tibi hezitál.

Nő dühös.

Tibi nem akar felsülni. Nem kockáztat.

Nőnek elege lesz.

Tibi hoppon marad.

Nő otthagyja.

Tibi másnap: "A nő egyszerűen nem volt a zsánerem."

A véleménnyilvánítás-szabadságát hívják így. Dögunalmas terminus technikus.

Nem-nem, a családhoz nincs köze. Nem.

Vagy várjál csak! Mégis. Talán. Lehet.

Szemtelen otthon a gyermeked. Pofátlan. Tudod, kamasz. Kritikusi vénája ilyenkor az egekben. Mindent, de mindent észrevesz. Azt sajnos ki is mondja. Ami csak feltűnt neki. Bele a szemedbe mondja. Nem teketóriázik. Mondja. Felesel. Szájal:

Hé te felnőtt te! Te nagyon következetlen vagy! Igazságtalan is. Közhelyeket mondasz. Semmit nem tudsz a világról, a fiatalokról, az életről. Maradi vagy. Nincs humorod se. Önirónia meg aztán a kanyarban sem figyel. Az már level 2.0. fokozat. Honnan is lenne neked? Merev vagy. Tekintélyelvű. Ez pedig nevetséges. Röhejes, érted? A szabályaid igazságtalanok, és átgondolatlanok. A másikat akarod vele csak szívatni. Csak azért vannak. Ez nagyon méltatlan. Szemét vagy. Elferdíted szándékosan a valóságot. Kiforgatod a szavakat. Hazudsz.

TE hazudsz!

HAZUG VAGY. ALJAS. UTÁLLAK.

(Na, most kéne agyonütni. Addig rugdosni amíg mozog. A fején a hajat felgyújtani. A szemét a kisollóval kivájni. Mind a kettőt. A fogát kalapáccsal kiverni. Harapófogóval a nyelvét tépni. Minden csontját porhanyósra aprítani. Savval finomítani rajta, beáztatva. Megforgatni forró zsírban. Elásni élve, egy zacskóval a fején. Ugrálni a sírján napnyugtáig...)

Mosolyogsz.

Anyajog. 

Konformitás. Birka-módi. Kolomp-divat.

Menj az áramlat után. Csak hagyd, hogy vigyen. Ne gondolkodj. Felesleges. Időpazarlás. Hagyd, hogy sodorjon. Csak engedd el magad.Engedd el magad. Engedd, hogy felkapjon, és mint egy papírsárkányt, röptessen.

Csak engedd. Hagyd. Add át magad.

-Ez jó?

-Há' igen. Igen.

-Miért?

-Mert. Ez jó. Mindenki tudja.

-Ki tudja?

-Mindenki!

-Mégis... Halljam! Ki mondta, hogy ez jó?

-Hát a Józsi, az.

-Értem. És a Józsi honnan tudja?

- Tudja. Ő tudja. A Lacitól hallotta. Beszélik. Sokan.

-Értem. És a Laci honnan tudja?

-Tudja és kész. Ezt mindenki tudja! Ez látszik. Érződik. Ránézel, és tudod. Mindenki tudja ezt. Legnagyobb király. Mega-giga-szuper-ász. Ezt nem kell magyarázni. EZT senkinek nem kell magyarázni.

-Értem.És mi az indok? Halljak már egy érvet... Miért?

-Csak. Ne idegesíts! Ezt mindenki tudja. Olyan flesse van. Te nem érzed? Csak úgy jön...

-Nem. Unom. Szar.

-Te nem értesz hozzá. Ehhez te nem értesz. Rosszindulatú vagy. Irigy... Igen! Ez az! Irigy és rosszindulatú. Ez király! Érted? Evidencia öregem, gondolkozz már!

-Értem. Oké. Mire alapozod ezt?

-M á r   m o n d t a m,   a   J ó z s i   m o n d t a !   E z t  m i n d e n k i   t u d j a !

- Jah, az más. Az más.

(Csak engedd. Hagyd. Add át magad!)

Tolerancia. A megértés attitűdje. Élő Bogardus-skála. Ott van körülötted. Mint egy sejt. Pulzál. Lüktet. Lélegzik. Értsd meg. Értékeld. Lásd be. Segítsd! 

Utazom. Helyet átadom. Nem néz rám. De mégis. Féreg. Ezt olvasom ki a szeméből. Királynői fejtartással veszi tudomásul azt, ami jár neki. Előre engedem. Nem néz rám. De mégis. Undorral veszi tudomásul, azt ami jár neki. Segítek a járdánál, kerekesszéket feltolom. Nem néz rám. De mégis. Felháborodottan veszi tudomásul, hogy hozzá értem a járműhöz. Segítek kitölteni egy nyomtatványt, mert nem érti. Nem néz rám. De mégis. Lesajnáló pillantással veszi tudomásul, hogy fél órát rászántam az időmől, ingyen. Felvonul. Csinadrattával. Dobálják tojásokkal. Én nem. Mosolygom. Nem néz rám. De mégis. Félreérti, és nekem támad. Hogy képzelem? Nyakig bebugyolálva megy az utcán negyven fokban, csadorban. Nem nézek rá. Ő rám néz. Sértett a pillantása, amikor észreveszem és visszanézek. Mit képzelek? Lenézem őt? Azért nézek el a feje mellett? Utcán falkában hangoskodik. Csöndben kikerülöm.Nem néz rám.... Mégis.

Utánam erednek.

Belém kötnek.

Sokan vannak.

Hangosak.

Nyáluk fröcsög.

Mit képzelek?

Semmit.

Semmit.

Semmit.

Félek.

Nem nézek a szemükbe.

Kitérek.

Nem hagyják.

Ismét.

Röhögnek.

Lökdösnek.

Sértegetnek.

 Nem nézek rájuk.

 Nem nézek. Nem. Nem. Nem. Ne.

Töltsd ki a tesztet.

Legenda. Róla ódákat zengenek. Hívei száma a tenger egy-egy cseppje. Egy aranycsináló. A Páholy Nagymestere.

Felcsigáz. Látnod kell. Készülsz. Ruha. Ünneplős cipő. Mosdás is van. (Nem úgy megy az, hogy büdösen, retkes nyakkal vizitelsz.)

Torkodban a szíved. Most meglátod. Most kiderül. Most élmény lesz. Nem akármilyen. Ezért édemes volt. Igen. Ezért a születés végre értelmet nyer. Pisilned kell. Legyintesz. Csak az idegességtől van. Majd elmúlik. Egyik lábadról a másikra állsz. Idétlenül pislogsz. Morzsolgatsz egy papírzsepit. Száraz a szád. A nyelved. Feltapad a szájpadlásra. Nyelni próbálsz. Nem megy. Megint. Nem megy. Na még egyszer.

Gyakorolsz. Hogyan dicsérd. Ne legyen feltűnő. Frappánsan. Könnyedén. Hányavetin. Őszintének tűnőn. Mert az leszel. Igen. Kicsit elfogódottan... Nem. Azt nem. Azért...

Odamégy. Nézed. Boldog emberek. Ez óriási lehet. Fenomenális. Lelkesednek. Felsőfokon. Szuperlatívuszban.  

Átragad rád. Teljesen. (Na, most kéne éééénekelni egyet, mert a kis madarak csivitelnek, és az ééééélet szhhéééép, igeeen!)

Aztán nem olvasod végig.

Érdektelen. Sótlan. Arctalan.

Untat.

A herceg meztelen.

A nő komplexusos.

Van ilyen. - Mondod te, barátom.

Van. De időm, az nincs. Vagy véges. Mi a gond?- Kérded.

Oktatni szeret.  Elmondja. Taglalja. Megvilágítja. Oldalról. Előlről. Hátulról.(Na, ebben a sorrendben rakja belé a faszát egy szuicid hiéna.  Körül-belül.)

Csak segíteni akar. Jót akar. Szádba rágja. Értsed meg. Igen, te. Egyszerű. Nem bonyolult. Most átlátod? Érzi, hogy most sem. Még egyszer. Ő türelmes veled. Na, még egyszer. Tiltakozol. Nem hallja. Nem akarja hallani.   Figyeled.

A dioptria a szemüvegében hetvennégyes. Óriásiak a szemei, mint egy-egy réz palacsintasütő. (Azzal kéne hókon baszni, kongana rendesen.)

Vigyorogsz. Helyeselsz. Értekezel. De ő jobban tudja. NEM! Ez máshogyan van. Levezeti ugyanazt, ugyanazzal az eredménnyel. Két szót kicserélt benne. Színonímára.

Morfondírozol. Szólni kéne mégis. Hogy a határt már elérte... (és jelentse be az elvámolni valóját, mert különben szevasz. Egy bolíviai börtönben végzi, ahol az összes fegyőr minden reggel, ébresztőül megbassza. És közben Zámbó Jimmyt énekel a fülébe, erős   spanyol tájszólásban.)

Elkalandozol. Nézed a fülét. Piros. Sorompólámpa szerű, még villog is néha. Lehet, beragadt. Vagy zárlatos. (Egy részeg román kamionos vezetné már neki a hidrogén-cianidot szállító rakományát, félvakon.)

A többiek vigyorognak. Ők is kapnak az észből. Nesztek! Egy egység. Kimérős. Minőségi. Most akciósan. Lassan jut el a csúcsra. Reszket. Nézem a pupillákat. Kitágultak. Az orrcimpa remeg. Kicsit el-elfullad a hangja. A levegőt kapkodja. Sóhajt. Felnyög. A nevem kiálltja...

Örömet okoztam.

Van egy férfitípus, akit csak éticsigának hívok.

Ház nélkül, natúrban nyomja. A szomszédom Csiga Gyula. Személyesen.

Odaköltözött. Közvetlen mellém. Locsolom a virágot a gangon. Akkor jön ki. Ritchtig. Naná.

Émelyítően kedves. Köszön, érdeklődik. A mosoly nem olvad le. Az permanens. Én is veszem a lapot. Komótosan. Figyelem beszívott-e, vagy mi van? De nem. A pupilla reagál a tavaszi napfényre. Csak smúzol. Na, jó én is, persze, persze (Jól van már, menj a picsába, baszdmeg.Kurvára nincs ehhez kedvem!)

Legközelebb este nyolckor csengetnek. Laza mackóban vagyok, ma nem várok vendéget. Épp a joghurtot nyalom. Kinyitom. Gyula az ajtóban. Kezében két pohár gőzölgő kakaó.

 Lesek. Ez mi?

Mosoly, az fülig ér. Bejönne. De ugye nem zavar.  (De baszdmeg zavarsz! Nem látod? Mit akarsz?!)

Bejöhet. Ülünk. Heherészek. Iszom a gejl kakaót. Reménykedem, hogy nem rejszolt bele. Látom a szemén, hogy dugna. Én nem. Akkor inkább az Orsolya-rend. Egyértelműen. Cickányfeje van. Nem bírom a cickányfejűeket. Főleg ha beszíva folyton vigyorognak, és túlcukrozott kakaót vedelnek. Nézem az ajtót, jó lenne, ha most mégis vendég jönne. Nem jön. Telik az este. Végre lelép. Ma nem lesz szopás. Vagy neki mégis.

Máskor bonbont hoz. Csak úgy. Mer' rám gondolt. (Baszki, ki ad manapság egy nőnek bonbont?! Istenem, hátha mégis buzi!)

Sajnos nem. Vár valamit érte. Még mindig nem nyert. De veszek én is neki valami szart. Ami szembe jön. Érzem, hogy ezzel belelovalom. Udvariatlanság lenne, nem viszonozni a gesztust - mondja anyám. (Arzénos rétest a torkára, hadd hörögjön,  miközben a nyála a hatcentis faszára folyik!)

Köszöni az ajándékot. Reménykedik. Mosoly most is levakarhatatlan, bárgyú. 

Legközelebb megint csenget. Nem nyitok ajtót. Nem vagyok itthon. Utálom a kakaót! (Hugyozz be a küszöbön, te barom!)

Másnap egy nő sikoltozik nála. A falon át tisztán hallom.

Veszek egy doboz kakós kekszet, és gejl nesquiket szürcsölgetve, együltő helyemben befalom.

Te szoktál vásárolni? Rossz szokás. Ne tedd.

Bemegyek. Odaugrik. Mit segíthet? Nem kell, kösz. Mutatna új terméket. Nem kértem. A bal sarokban most le van értékelve, de piszkosul, nézzem meg. Nem nézem. Odahozza. Mutatja. Csak húszezer. Szinte ingyen. Jó vétel. Akciós.

Heherészek - Nagyon érdekes. (Menj a picsába!)

Hozzám próbálja. Kijáratot nézem. Hátrálok. Ott áll a hátam mögött a másik. Nincs egérút. A kör bezárult. Eltolom a kezét. Mosolyog. Mint egy nagyranőtt, mutáns sáska.

(Repülőről kéne irtani. De nem. Csak a napalm segíthet.)

Majd talán máskor. Még meggondolom, köszi.

Jól áll a színe. Ez engem várt. Elviszi más, ha most nem. Nem tudja nekem eltenni. 

Nem is kértem. Nem kértem ilyet. Vigye! (Sósavat a napalm után, hogy nyoma se maradjon!)

Sajnálja. Gondoljam meg. A hátam mögül a másik nem tágít. ( Én nem sajnálom!)

Sasszé balra. Nekimegyek az állványnak. Felborul. Eltűnik a sáskamosoly. Rosszallás van helyette. Nem vagyok jó vevő. Hálátlan vagyok. Gondot okozok. Nem ezt várták tőlem. Ők segíteni akartak.

Nem gond, mondja, miközben szabadkozom. Semmiség. De gyilkos a pillantása felém. Éget.

Pakolnak. Hátrálok, most szabad az út, de el se hiszem. Bizonytalan a járásom.

Utánam néz. Kinyújtja a csápjait. Hatalmas szemében gyilkos ösztön. Karjai kivágódnak. Harmincezred másodperc. Mint a rugós bicska. Fűrészes-szélű, tüskés lábai végén egy-egy kard. Nyársra húzza a testem. Már nem látom. A szemem kivájta egy mozdulattal. Mohó szájához viszi a fejem...

Vettem egy pulóvert.

Létezik az a típus, amit mifelénk Kétfedelű Bélának hívnak. Béla egy külön fajta. Egy kaszt. Nehéz eset. Béla megtévesztő.

Béla egy előre megfontolt szándékkal tévútra vezető, sorstragédia. Béla a Manson (na nem a Marylin, hanem a másik, a Charles) távoli rokona, és lelkes követője.

Egy elmegyilkos. Humán agyrágóbogár.

A felszín: egy laza,  non-konformista, szellemi gourmand. Egy kulturális spiritiszta. Humorpenge. Akinek borotva az éle, de a lapjával is néha odacsap. Egy merő kommunikációs ígéret. Akit a plebsz csak kurvajófejnek aposztrofál. Aki Sékszpírt szaval, miközben machetével keni-vágja a stájszt. Szinte utálod irigységedben, annyira piszkosul nemtörődöm fasz.

Aztán Béla mint Astaroth, leveszi az álarcot.

Béla merev mint a rigor mortiszban sokat tapasztalt korpusz. Béla kínosan nem érti a viccet, ha róla van szó. Béla egyszerűen nem kapcsol. Béla egója már hétszer mászta meg lélegeztető palack nélkül az Everesztet. Béla egy tekintélyelvű barom. Béla önérzete a legkisebb támadásra is napalmmal reagál. Béla lesajnálja a pórokat, miközben smúzol nekik.

Béla magától különbbel, még hosszas kaszting után sem találkozott.

Béla szopjon vérfaszt - gondolod.

És Matuska Szilvesztert csödben leengeded a láncról.

Elmondom, erre hogyan megyen a szisztem. MINDEN szinten. 

Mindig valaki valakinek a valakije. Ez az origó.

Legyél hát valakije valakinek, de legyen neked is valakid, és neki, és ő meg...na, ez eddig stimt? Kezdj bele mondjuk az... írásba. Ez hülye példa, mert te ilyen böszmeségekkel nem foglalkozol, de most mégis, borulj el, és fuss neki! Ha ötlet nincs, lopj attól akinek van, de olyan botor, hogy neki nincs valakije, meg ő se valakije valakinek, meg annak sincs..., meg ehhh....és így tovább...

Lopd el, ha látsz valami jót, kreatívat. Nevet, stílust, karaktert, bármit. Legjobb ha mindjárt mindet. Aztán egy-két ponton változtass! A jog az ötletet nem védi, még annak megtestesülését sem, ha kicsit átvariálod. Az etikát meg szard le! Hozd létre a saját műved, és szólj a valakidnek, aki valakije valakinek, meg annak a valakije, és a többiek, na meg a Béla, a Lajos, meg az Ottó a Tóth Ottó... és meglesz a reklám is.  Szólj a valakidnek, aki illetékes elvtárs, és egy hónap alatt mindenki ismeri az írásod.

Onnantól az ötlet, a név, a stílus, a karakter a tiéd.

Lesz aki ünnepel. Garantálom. Egytől óvlak. Arra ügyelj!

Sose légy olyan barom, aki valaki nélkül kreatív, és olyan balga, hogy azt hiszed, a valaki-klikked nélkül belőled is valaki lehet.

Ez az igazi ország imázs. Hidd el nekem!

Irigykedik is bőszen a fejlett, sznob nyugat, na meg a maradi vadkelet. 

A tuti karrierlehetőséget, akárcsak a marsallbotot, errefelé mindenki a tarsolyában, pontosabb a ruhája alatt hurcolja - ebből is látszik, esélyegyenlőségben rég magasan veri a magyar a habzó szájjal demokráciát hirdető amcsikat, na meg a többi burzsuj, finomkodó kóklert.

 Megsúgom az okát: mind túl vannak arrafelé tenyésztve, azért nem tudják, hogy mitől döglik a légy. Bezzeg a magyar pusztában kenik-vágják a madmazelek!

A jelszó adott: Ha nincs kinn a melled tövig, ne menj az utcára aznap! Mer minek? Vénasszonynak  fiatal vagy még, fapinának meg túl önérzetes. Hát ki vele! És ha már öltözöl, add meg a módját! Segged takarja épphogy a szoknya, jóféle leopárdmintás dzsörzéből feszüljön, hasat hájra tekintet nélkül villants, bugyogó meg nagyanyád rokolyájával együtt kiment a divatból hát, ne butáskodj itt nekem! Na jó, a cérna tanga széle kivillanhat... az még megengedett. Ez a módi. Magyartrend. Ungaríse kutűr. Veri priti.  

Tanulj! Ha jól leveszed a stílt, még lehet belőled valaki.

Műsorvezetőné. Címlapsztori. Echte példakép.

Celebisztánban eminens.