A férfi cinikus. Egykedvű. A végtelenségig. Kibillenthetetlen. Dicsér, eltúlzott jelzőkkel. Közben szarkazmusban fürdik a tekintete. Úszkál. Lubickol benne. Élvezi.

Egész este viszket tőle a tenyerem. Hogy bemossak egyet. Méregetem. Egy önuralom próba ez az ember. Imádkozom is buzgón. Hogy ne essek már az asztalnál neki. Ne tépjem meg az alig titkolt, gunyoros mosolyát, amivel érdeklődést szimulál. Cafatokra. Miszlikbe. Dirib-darabra.

Mosolygom. Megállás nélkül. Fogam összecsikordul. Az egér játszik a macskával. A hiú nagymacskával, aki mélyen hiszi, hogy Isten érte szarta a világra az összes egeret.

Hazavisz. (Naná, ez a level 2.0.)

Puhán jár. Hazai terepen aztán még magabiztosabb. Egy percre elbizonytalanodom. Ijesztő, ahogyan ez az alak uralja a teret. Szinte vibrál tőle a szoba,  mint egy házi bejáratú atomreaktor. Látom még az apró kisüléseket is. (Ezt a lényt, ebből a döbbenetes magabiztosságból egy nyergesvontató se mozdíthatja ki.) 

Nézem, ahogyan bort tölt.  Csuklóján megcsillan a drága óra. Sznob a drága. Mindene eredeti, dizájner darab. Ruha. Autó. Óra. Berendezés.

Villanás. Szinte letaglóz az ötlet. Annyira hirtelen jön. Váratlan. A vigyort csak fáziskéséssel titkolom.

Rákérdez persze. Mosolygom. Ehiszi. Bármit elhisz. Már máshol a figyelme. Ott is irányítani szeret. Na, vesztére.

- És akkor vegyél a nyakadba, és vigyél át a szobán! - mondom, és próbálok nem röhögni közben. Tapintható a döbbenete. Nem hagyok időt a nemre. Reflexerűen elkap, amikor ugrom. Ez mázli. Úriembernek nevelték. És megteszi. Hallom, hogy fulldokol. Ha nem rázna a nevetés, valahol izgatna. Mindennek nekimegy, mindent összetör mielőtt a kanapéra dob. Vörös az arca. Oda a jólfésültsége. Mély levegőt vesz. Magához térne. Na, azt nem! Még nem! Ugrom megint. A döbbenet a szemében a retinámba ég. Az ölében landolok. Alattunk a törött dohányzóasztal. Próbál erőből szabadulni. Ráfonódom. Tapadósan, indaként. Kétszer akkora mint én és nagyon-nagyon dühös. Érzem, ahogy a bokámra fonódik a tenyere és szakavatottan csavar rajta egyet, miközben az arcától ellöki. Közben egyébként felnevet, de nem jókedvűen.  Villog a szeme. Aszem' most határon vagyok.

Durcás félmosollyal megrántom hát a vállam. Rosszfiú! Elvette a kedvem. - vetem  oda évődve.

 Az elképedése fotósért kiállt. Hitetlenkedik. Hajába túr. Grimaszol.  

Erősen sajnálkozom.

-Mit szólnál egy állatos-tűzkarikás magánszámhoz két fókával, egy oroszlánnal,  meg egy kibaszott félvak pónival? Azt még azért előadhatnánk! - veti oda foghegyről, miközben feltápászkodik a romok közül. A tenyerét közben felsérti egy üvegdarab. Nézem, ahogyan lassan elkezd szivárogni a vére. Elindul a konyhába. Kötszerért. Utána megyek, elkapom a kezét. Elrántja indulatosan. A vér már a csuklóján folyik. Onnan komótosan a padlóra csepeg. Utána nyúlok. Majd szándékoltan lassan, élvezettel végignyalom.