A bélférgek paraziták. Csak a gazdaszervezetben képesek életben maradni. A fertőzés észrevétlen. A féreg petéi a szájon keresztül a szervezetedbe jutnak.

Gyanútlan vagy. Semmit nem látsz az első pillanatban. Azon kívül, hogy kicsi. Azt látod. És folyton mosolyog. Gyanúsan sokat.

Émelyítő mosolya van. Marcipántorta cukorsziruppal, kevés csokiöntettel és jó adag tejszínhabbal. Talán csak arcidegzsába.  Morfondírozol. De nem. Akkor beszélni se tudna. Pedig megszólal. Fuvolázik a hangja. Paganini 9. capriccio. Nem. Inkább Mozart F-dúr andante.

Nem. Debussy. Egy faun délutánja. Egyértelműen.

Mint a dürrögő fajdkakas, körbe is udvarol. Hádborzongatóan kedveskedik.  Teljesen elengeded magad. Kellemes. Vizionálsz. Egy japán tó partja. Úszkáló tavirózsák. Kecses fahíd. Cseresznyevirágok. Aztán amikor már gyanútlan vagy - lecsap. Szájon át bepetézik. A lárvák azonnal kikelnek. Pár perc. Újra és újra odacsap. Elborítja a tested. Egy egész kolónia hemzseg a májadban. Nyüzsög a szívedben. Az agyadban. Hogy aztán a beledbe vándoroljon. Ott dorbézoljon. A derakadig ér. Férfi létére. Ez olyan kisebbségi komplexus ami kompenzációért kiállt. Hatalmat kapott. Lehetőséget kapott. A kiegyenlítésre. Ellensúlyozásra. Él vele.

Visszaél vele.

*Várom mikor élvez el, és fog-e  vinnyogni közben. Nyüszíteni mint a rühes kutya.*

Köhögnöm kell. A kifejlődött lárvákat köhögöm fel. Ezt a váltivarú gusztustalan férget. Aki nyákos, puha testével élvezkedve  fürdik a kéjben. Parazita. Csak ez élteti. Ebből táplálkozik. Ettől szaporodik.

A méltóságod betegíti meg. Azt rohasztja. Abban ivarzik.

A méltósághoz való jog az élethez való joggal megbonthatatlan egységet alkot.

A féreg az egyiket nyirbálja. Cirka fél órája. Folyamatosan. Úgy döntök, akkor én a másikat. Visszavágok. Nézem ahogyan összemegy. Gnóm kis teste lapul. Megtörik. Reszket. Egyre erőtlenebb. Már nem fickándozik. Oda a gejl mosoly. Még fel-fel horgad. Próbálkozik.

 Nincs pardon.  Mebendazollal az utolsó lárváig kiirtom.