Utálom. Ha meglátom, rosszul vagyok. Undorodom tőle. Gyomorszájból indul az érzés, és ahogyan felfelé kúszik, egyre erőteljesebben fojtogat, ingerel. Amikor torok környékén jár, a levegőt már csak szitálva kapom. Darabosan jön föl a reggeli falat. Savanykás, maró érzés a nyelőcsőben. Éget. Kapar.

Fulldoklom. Könny szökik a szemembe. Pislogok. Igyekszem hát kerülni. Amennyire lehet. De nem mindig lehet. Ott van. Az orrom előtt. Tolakszik. A legrosszabb fajta. Úgy nyomja magát előtérbe, hogy semmi izzadságszagot nem érzek.  Sterilen. Tisztán. Netten. Mégis ott van. Elől.

Ránézek. Visszanéz. Szemében lekicsinylés. Szemében arrogancia. Szemében szánalom.

Szemében derű. De jól titkolja.

Összegyűlik a nyál a számban. Pont egy adag. Köpetnek. Forgatom. Tologatom ide-oda. Kicsit felfújom az arcomat.

Bohókás. - Gondolom.

Röhejes. - Gondolja.

Közelebb megyek. Nem árt az. Rosszul célzok. Na, még egy lépés. Még egy. Még egy. Még... Aztán kifulladásig csókolom.