Álmosan kóválygom a lakásban. Nézem a szomszéd ablakot. A nő megint ott van. Egy hete minden nap feltűnik. Ismerem régről. Most mást boldogít. Magamban nem tudom, irigyeljem, vagy szánjam a Mást.

Hezitálás közepette magamra borítom a forró kávét. Marja a mellkasom. Éget. Ordítok. Aprószenteket emlegetve törölgetem a barna mérget, közben megint a nőt figyelem. A mezítelen ablakon keresztül fürdeti arcát a nap sugaraiban. Jóllakott macskára emlékeztet. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy nézik. Lubickol benne. Kihívóan.

Magamban nevetek. A nő buta.  Az egyik legbutább, akivel valaha dolgom volt. Az a típus, aki ezzel nincs tisztában. Ettől kínossá válik a butasága. Feszengőssé. 

Ha valaki érzi a korlátait, és szerényen viseli a szellemi nincstelenséget, valahogy beférkőzik a szívkamrába. Befúrja magát. Mélyen. Olyan kis édes mütyürke - motyogja magában az ember, és elnézően legyint. A nő nem ilyen. Meggyőződése a szellemi fölény. Ami belőle sugárzik. Árad. Hótiszta agyában, akár egy ívpapíroson, a penna szárazon siklik. Tinta még nem érte. Nem érheti, hogy megbecstelenítse ezt a szeplőtlen, márványosan sima fehérséget.

A butaság a legkegyetlenebb szeretőd. Úgy kínoz, hogy jó mazochista partnerként te magad észre sem veszed. Mások látják nyomorodat. Szánnak téged. Eközben kevélyen dicsekszel. Rátarti fölénnyel mutogatod a párod. A "latinlavört", aki pont téged választott. Milyen jól megvagytok – harsányan kérkedsz. Nem látod az arcokat. Nem látod a szemeket. Nem látod a kínt. Az igyekezet kínját, hogy elrejtsék a szánakozást.

A nő szeretett dicsekedni. Elnéző mosollyal tűrtem.

Egyébként egy perfekcionista volt az ágyban. Ami az elején - bevallom - szórakoztatott. Tudományos éllel konstruálta meg a kefélést. Mert ő ehhez is ért. Mindenhez értett. Miközben nem tudtam eldönteni, tulajdonképpen mihez is ért. Két hónapig kutattam. Aztán be kellett látnom: semmihez.  De ahhoz virtuóz módon.

Ezt egy elhamarkodott pillanatomban közöltem vele.

Az arcát máig nem feledem. Ahogyan a szépség máza, mint valami rossz minőségű festék, lassan lepergett a lábai elé. A megkeményedett iszap száraz darabjai kis halmokban borították a parkettát. Aprócska emlékművei a vágynak. Az embrióként elpusztult vonzalom sztúpái előtt magától értetődő az áldozat. Vérrel írva. Hogy emlékezetes legyen.

Lemeztelenedett arcából, abból a csökevényes szülőcsatornából kikelt a fenevad, hogy aztán pusztítson, kérlelhetetlenül tarolja az életet maga körül.

A széthasított váza nyomát máig a derakamon viselem.

Egy hete látom a szomszédban. Egy hete.

Kaján mosollyal újratöltöm a csészémet, majd lassan üdvözlésre emelem.