Ruhákat hajtogatok. Monoton ritmusban. Egyik ujj. Másik ujj. Igazít. Kettéhajt. Következő.
Sok van. Egy-egy színes szövetdarab. Múltam részei. Megsárgult fényképek. Szerteszét. Szentimentálisan kínos ez a hangulat. Lopva megtelepszik és ott kushad körülöttem. Vajon milyen lenne, ha az internetre rakott, láthatatlan kapcsokkal rögzített arcok a képeken megsárgulnának? - ezen morfondírozom. Minden nappal avíttabb, szürkésen-sárgás, valahogy halálszagú lenyomatokká válnának. Mementó a nagy büdös semmiért.
Akár egy-egy testamentum. Érzem az elmúlás leheletét a nyakamon. Birizgál és idegesít.
Távolban meg vonyít egy kutya. Talán maga Kerberosz. Három fejét ingatva szomorú szemekkel néz. Les rám folyamatosan. Majd ismét felordít. Kókadtan lóg a "múlt" és "jelen". Harmadik fejét is csak néha fordítja a folyton incselkedő, gonosz Hold felé.
Az asztalon pár szem aszott pogácsa hever. Felmarkolom. Kilépek a teraszra és elévetem. Boldog nyüszítéssel kap utána. Folyik a nyála, miközben habzsolja. Hallom a nyeldeklését, mikor birkózik a falatokkal, biztos rég evett. Gyorsan végez. Aztán odasomfordál a kezeimhez. Előbb mintegy véletlenszerűen érinti ujjaimat az egyik feje. Aztán feladja a szemérmet. Határozottan dörgölődzik. Megbök. Magában dünnyög. Aztán mordul. Vicsorít. Vérben forognak szemei.
Lehajolok. Régi altatódalt zümmögök. Csak néha fals. De tényleg. Úgy minden második hang, mondjuk.
Nézem, ahogy lefekszik, aztán a harmadik feje is lekókad. Már nem ágál. Megértette. Nincs miért.
Visszasétálok és lassan lecsukom a gépet.
Mielőtt megvirrad azért még elbúcsúzom.
Utolsó hozzászólások