Unatkozom. Zsong a fejem. Furcsa, távoli zene szól belül, nem értem jól a szöveget. Szemgolyóm mögött egy galaxis lüktet. Fekete lyuk. Elnyel. Lehúz. Felemészt. Nem ereszt. A nihil langymeleg pocsolyájában szendereg a tudat, mint egy kicsiny, reszkető állat, didereg.

Beszél hozzám a kedves. Távoli kakofón zörej csak. Bólogatok. Hát hogyne. Persze. Igen.

Nem érdekel.

Erdőt vizionálok, bontakozó, tomboló zöldet. Harsogó élet. Sétálok a vizes gyepen, meztelen talpam alatt gyöngyszerű, zsizsegő kavicsok keresik az utat, hogy megtapadjanak. Hiábavaló próbálkozás.  Elvetélt gondolat. Csöndben nevetek.

Vízszag tolakszik orromba, keveredik a zöld kipárolgással, körbevesz, beburkol, mint egy mosott régi köntös. Meleg, puha mélyén andalító biztonságra lelek.

Leülök. Kezemben könyv. Dohszagú, régi lapjain cirkalmas kalligráfia. Nézem a nevet. Lassan ízlelgetem a betűk halmazát, mint egzotikus gyümölcsű fa termését, úgy forgatom a nyelvem alatt a nehézkes szavakat. 

Érdes a hangom, amikor hangosan kimondom. A madárcsicsergés megtorpan. Lábujjhegyen zizeg a fák lombjain a kacér fuvallat. Lehajtom a fejem.

'K   o   s   z   t   o   l   á   n   y   i     D  e  z   s   ő.'