Ülünk az irodában. Ebédszünet. Többiek valahol tolják a korpuszba az energiát, ami a gyomorban szépen erjed. Aztán rohad a belekben. Salakká nemesül. Akár egy humán bio-karuszel.  Végtelenített körforgás ez. Végül aztán a korpusz erjed. Rohad. És porrá nemesül.

Ketten maradtunk. Hintázom a forgószéken. Látom a szemén, hogy várja, mikor esek hátra. Svunggal. Remélhetőleg viszem az ablaküveget is magammal, ahogy az utcára vágódom. Szépen nagyot toccsan a fejem a betonon. Érett görögdinnyeként szétválik. Erjedt lé folydogál. Vérrel kevert fincsi agyvelő. Lehet ügyesen kerülgetni. Szennyes mikrofolyó a betonon. Mini életjangce.

Dicsér feszt. Éneklő hanghordozással. Néha közelít a hihetőhöz. Már-már súrolja. Pont úgy, mint félénk kiskamasz az érettségiző Janka fenekét a Közértben. Szórakozottan forgatok ujjaimon egy ceruzát. Táncol a grafitbelű fadarab. Ugrál. Lassan elvigyorodom. Mily' ügyes is vagyok én! Tényleg. Nahát.

Ránézek. Ezt valahogy biztatásnak veszi. Egy fél oktávval feljebb vált és rátekeri a hangerőt. Nálam nincs jobb. Szebb. Okosabb se. Arisztotelészi logikával elemzi is a felhozottakat.  Premmissza. Premmissza. Konklúzió.

Kegyesen elmosolyodom. Ettől felderül az arca. Valami megkönnyebbülésféle hullámzik át rajta. Elhittem. Csont nélkül bevettem az egészet. Milyen egyszerű volt velem! Hja'kérem... minden ember hiú. Ember vagyok. Ergo hiú állat. Deduktív logika. Hiába no.

A retorika veretes mívelésén túl szabadidejében egyébként ásókázik. A földműves lét gyönyörei miatt - gondolom. Vidékről hozta magával a gént. A tizedik kerületből. Ami aztán mutálódott itt a belvárosban. Most épp' máshogy lapátolja a földet.  Magyarul ahol tud, betart.

Igazságtalan vagyok. Elmebeteg. Őrült. Gennyláda. Féreg. Kombinatíve ez mind és felváltva is, külön-külön. Mint a Sztálin-szobrot, döntsünk hát meg engem. Kilencven fokban. Aztán darabolás. Emlékbe haza lehet vinni egy-egy részletet. Jól mutatok ám a vitrinben! A táncoló kanári madaras és a hegedülő bohócos nippek mellett. Egy fél vese, na meg egy elárvult kabátgomb. A fülemet falitányérként a konyhába lehetne applikálni a falra, a háziáldás mellé. Memento morinak az pont jó lenne a paprikáskrumpli zabálásban.

Aztán nem sikerült a forradalom. Nem jött össze. Van ilyen. A puhány plebs a zsarnokhoz húzott. Gondolkodás nélkül. Szervilisen. Összezárt.

Most itt ül és reszket a szája széle.

Talán magában vigyorog. Én erre vetek. Befelé zuhog a nevetés felszabadult árja, mint játékos búvópatak. Dicséretes erőfeszítéssel egyre csak tuszkolja vissza. Gátat épít neki, izzadságosan. Elismerő pillantásokkal díjazom. Nehéz volt megállnia, de csak sikerült! Az a lényeg.

-Tudod-e ki volt Bellerophonész? - kérdem mintegy mellékesen. Bosszúsan ciccegek közben. A ceruza leesett a földre, és rátoltam a székemet, így kettétört. Kifordult béllel árválkodik most a parkettán. Oda lett a játékszerem.

Értetlenkedve ingatja a fejét. Nem-nem. Soha nem hallott még róla. Farkasszemet nézünk. Lelkesen és odaadó figyelemmel várja a választ. Hallgatunk egy sort.

Elunom aztán. Fölállok. Lassan mellésétálok. 

Egy szó. Csak egy szó.

A tűz elborítja. Eleven máglyává válik a szemem előtt. Büdös, égett húsdarab. Pörkölt bőr-, szőr- és hajszagú penetráns massza. Önmagát emészti fel, secperc alatt. Üvölt is közben. Ez bántja a fülem. Meglendítem hát a görgős székét. Csörömpöl az ablaküveg. Fáklyaként suhan az utcán, olyan mint egy ünnepi díszvilágítás. Akár pünkösdi életkép is lehetne, de tényleg. Egészalakos, pöpec szentlélekkel. De nem. Inkább csodaszép torzszülött. Acardius acephalus. Teljesen egyedi darab. Vernisszázsra érdemes. Úgyhogy végig buzgón fényképezek.