A nő szép. Középkori, firenzei művész munkája. Botticellis. Szabálytalan. De átragyog valami furcsa báj a vonásain.  Érzékeny arca van - így mondják ezt, a köznyelvben. Minden rezdülése, rebbenése látszik rajta. Még a mikro-grimasz is. Kiül. Olvasgatható. Képeskönyv-szerűen.  Egy clown-arc. Julietta Masina a tatamin. 

Dzsúdózni jött. De még futni sem tud rendesen.

Idétlenül erőlködik. A bukfenc végképp' nem megy neki. Hátrafelé meg aztán pláne nem. A bemelegítésnél elvérzik. Pislog. Kapkod. Nevetgél. Hangosabban, mint kéne. Ügyetlen nagyon. Kezdőkhöz mérten is ijesztően az. A katá-kat karjait-lábait marionett-szerűen, kaszálva próbálja lekövetni. Karikírozza. Rosszul rendezett színdarabra emlékeztet. Furcsa pantomim. Senki nem nevet. Egy harcművész, az nem röhögcsél. Dermedt, rendezett csendben figyelik a csajt. Ettől még hangosabban, csuklásszerűen  fel- felnevet. Aztán saját magára rászól. Gúnyosan. Kínosan. Kipirul a történések közben. Hosszú, szorosan összefogott hajából kibomlanak tincsek. Idegesen odakap. Rendezgeti. Remegnek az ujjai.

Teljesen lemarad. Odamegyek, hogy segítsek.

Hatalmasak a szemei. Sötétek, mégis látom a szembogarát. Óriásira tágult. Bársonyfekete tó. Elnyel, beszippant. Körbevesz. Béklyót fon az agyam köré. Megrázom a fejem.

Helyes tartásba igazítom a kezét. Izzadt, nyirkos, forró a tenyere. Ijedten elkapja. Ez felizgat. 

Na, ez meg dühít.

Durván utánakapok, megmarkolom a kezét, és próbálom a merev ujjakat a helyes tartásba rendezni. Ellenáll. Huzakodunk egy darabig. Többiek meg döbbenten bámulnak. Nem értik. Ha értenék,  az rosszabb lenne. (Mert nézni akarom a szemét, ezt az óriási ónixtükröt, miközben szanaszét kefélem, és akár nevetgélhet is közben...tőlem aztán nyugodtan.)

Otthagyom. Többet nem nézek rá. Véletlenül se. Persze végigügyetlenkedi az órát.  A bőrömön is érzem  a kínlódását. Hallom, ahogy fújtat. Zihál. Feljajdul az esések gyakorlása közben. Csúnyán odaveri magát, mert rossz szögben zuhan.

 De nekem láthatatlan. Légnemű. 

Az óra végén, a meghajlásnál rápillantok. A levegőt kapkodja. Ijedten visszabámul. Védtelennek látszik. Szinte már-már gyermeki.

-Maradj még egy keveset, segítek a helyes tartásban - mondom. Tétován megáll a tatami szélén. Belenézek a szemébe. Visszanéz. Nyújtja a kezét. Elkapom. Megrántom. Rosszul megkötött öve kibomlik. A ruha szétnyílik rajta.

Megmarkolom két oldalt és lendületből dobok  egy ippont.