Nagyapámé volt. Régi darab. A kakukk kihalt belőle.
"Elköltözött" - mondta az öreg.
Kattogva jár. Néha nyekereg.
Amikor a kakukk fellépése következne, az ajtó kinyílik, kilöki a szerkezet a szánalmasan elhagyott fészket, majd szégyenkezve azonnal visszahúzza, és belülről furcsa, síráshoz hasonlatos hang szűrődik ki. Gyermekkoromban azt gondoltam, a kakukk lelke az.
Sír.
A madárka siratja a múltat. Ami elveszett. A kényelmes, boldog kis létét az óraszerkezetben. Eltörött a biztonsága. Odavan. És ő minden órában, zokogva így emlékezik. Megsiratja a régi időket.
Az ostoba kis állat. Oktondi tudatlan. Zokog a rabságért. A ketyegő, diófa kalitkáért.
Felnőttem. Ma már tudom, csak valami műszaki, szerkezeti hiba miatt adja ki az óra a nyekergő, emberi síráshoz hasonlatos hangokat.
A kakukk egyébként a szemétben végezte. Javíthatatlan volt. Hasznavehetetlen, ócska kacat.
Ott hever a rothadó káposztalevelek, soha le nem bomló plasztik skatulyák és kiolvasott újságdarabok bűzlő mikroflórájában, ahol a férgek és nyüvek falják az erjedő gombás egyveleget. Szánalmas, terített asztalukról tobzódva habzsolják a kocsonyás, komposztált nedveket. Fojtogatóan tapintható szagorgiában gennyedző, iszamos wellnesz ez - véglényeknek. Zabálnak.
Az enyészet mint könyörtelen ráksasza, kegyetlen arcán gyilkos mosollyal az asztalfőn falatozik. Ő a tökéletes diszkrimináció-mentesség apostola. Nem finyáskodik. Mindenre igényt tart.
A kakukk meg csak sír. Minden órában.
Ezernyi könnye van.
Utolsó hozzászólások